Indulj el egy úton…

Hát ez az ötlet is úgy jött, mint a nyári vihar. Váratlanul, hirtelen és elsöprő lendülettel. Valahol az interneten teljesen véletlenül rábukkantam a  “Másfélmillió lépés Magyarországon” c. dokumentumfilm egy részére. Még gyerek voltam mikor ez a műsor adásban volt, talán a 80-as évek elején, de határozottan emlékszem, hogy mindig leültem megnézni. Nagyon tetszett, ahogy annak idején Rockenbauer Pálék bebarangolták az országot, esőben, szélben, maguk előtt tolva az akkor is nagyon mókásnak tűnő egykerekű kilométerszámlálót.

Azt tudtam, hogy az országos kék túra a leghosszabb kijelölt túraútvonal és, hogy annak teljesítése gyakorlatot, rengeteg időt és azért nem kevés pénzt is igényel (elég ha csak az utazásra és a szállásra gondolunk). Mivel jelenleg egyik feltételből sem adott túl sok a kék túrát alapból kilőttem (legalábbis egyelőre).

Kerestem hát egy olyat, ami a lakóhelyemhez viszonylag közel esik és emberi időn belül teljesíthető. Természetesen azért nem valami kis kihívásra vágytam, amit bárki bármikor teljesíteni tud. Nekem ennél azért több kellett, így jött képbe a Közép-Dunántúli Piros túra. Közel 300 km, Bakony-Vértes -Gerecse, 3 megyén át, mi lehet ennél jobb.  Mindent elolvastam, teljesítést igazoló füzetet beszereztem és már kezdődhetett is a buli.

Szerencsére párom hasonlóan elszánt és könnyen rávehető mindenre, így együtt vágtunk neki az általunk elsőként kijelölt rész teljesítésének. Október 4-én indultunk az első túrára. Egész októberben jó idő volt, utána is késő nyári (mint közben kiderült január is inkább március), de aznap éppen -4 fokot mutatott a hőmérő.

Sem a hideg, sem a sötét nem tudott elrettenteni bennünket, így reggel 5kor nekivágtunk a napnak. Először kocsival elmentünk Bakonybélig, ott leparkoltunk majd busszal visszamentünk Zircre. Reggel 8 kor már ott áltunk a Zirci indulási pontnál.

Az első feladat rögtön nehéznek tűnt, mert pecsétet kellett szerzni valahol. Próbáltuk a buszmegállónál, egy presszóban, de sehol sem tűntek túl segítőkésznek (pedig még kávét is vettünk). Végül a vasútállomáson kaptunk pecsétet, nagyon kedvesen és barátságosan fogadtak bennünket (ezt ezúton is köszönjük). Szóval első pecsét rendben, induljon a menet.

1. szakasz: Zirc – Cuha-völgy- Porva -Csesznek vá.

Vidáman, az amatőrök lelkesedésével vágtunk neki a túrának. Még otthon úgy terveztük, hogy lehetőség szerint az első 5 szakaszt fogjuk teljesíteni,(nagyjából 44 km-t) és így érünk majd vissza a kocsihoz. (Ez a tervünk aztán jelentősen felborult, de erről majd később). Akkor még nem tudtuk, hogy ez a 44km mennyi is tulajdonképpen…. főleg a Bakonyban….főleg túrabakancs nélkül.

Szóval a várost elhagyva egy műtúon halad a túra, egészen a szennyvíztisztító telepig. Itt jobbra fordul, egy kis fahídon át a Cuha patak másik oldalára kerülünk. A következő néhány kilométer során elég ritkán voltak jelölések, időnként aggódtunk is, hogy talán már nem is jó útvonalon haladunk, de aztán valahogy mindig előkerült egy-egy piros csík.

Ez a rész nem volt túlságosan élvezetes. Eléggé egyhangú a táj, vártuk, hogy beérjünk az erdőbe.

Az erdei részen aztán nagyon szép helyeken haladtunk hol a patak jobb, hol a bal oldalán. Útközben vaddisznőtúrásokat láttunk (mondjuk én reméltem, hogy a készítőikkel nem futunk össze) és nagyon szép volt a táj az őszi napfényben.

Nagyjából 8-9 km megtétele után el is értük a Porva-Csesznek-i vasútállomást.  A leírás szerint itt kell begyűjteni a második pecsétet, viszont az állomáson és a közelében sem találtunk senkit. Így maradt a fotózkodás.

Örömmel nyugtáztuk ,hogy fáradtságnak nyoma sincs és mindent a terv szerint sikerült teljesíteni. Pihenni nem is pihentünk, minek (ennek később jelentősége lesz), még az előre elkészített szendvicseket is menet közben ettük meg.

2. szakasz: Porva-Csesznek vá. – Cuha-völgy – Vinye

A Porva-Cseszneki vasútállomást elhagyva gyönyörűen kiépített turistaúton haladhatunk egészen

Vinyéig. (Ha jól tudom ezt hivatalosan is Cuha-völgyi

Kirándulóerdő és Tanösvény-nek nevezik). Mindenesetre csodálatos a táj, és az erdő ősszel. Néhány helyen át kell kelni a

patakon, ami ottjártunkkor éppen csak csordogált, úgyhogy ez nem okozott különösebb gondot. Esősebb időben azonban érdekes lehet. Lehet egyszer még kipróbáljuk.

Ezen a részen elég sok túrázóval találkoztunk, továbbra is jó hangulatban és iramban haladtunk. Energiapótlásként betoltunk fejenként egy kókuszrudat és még egy-egy szendvicset is, biztos, ami biztos.
Mint utóbb elolvastam a Győr-Veszprém vasútvonal nagyon különlegesnek számít. A turisták által előszeretettel látogatott szakasz pont itt, a Cuha-völgyén visz keresztül. A legszebb részeket fentről lehet látni,de lentről sem akármilyen látvány nyújtanak ezek a vasúti hidak.

Ez a nagyjából 6km-es szakasz telt el leggyorsabban. Minden részén találtunk valami gyönyörű látnivalót, szerintem több száz képet ellőtünk ezen a szakaszon.

3. szakasz: Vinye – Fenyőfő DK – Kőris-hegy

Viszonylag gyorsan elértük a túra 3. szakaszát. Vinyén egy gyönyörűen kiépített pihenőpark fogadott bennünket. Tekintettel a késő őszi dátumra, szerencsére nem volt teltház sehol. A Vinye.hu büfében elfogyasztottunk egy kis frissítőt, feltankoltunk csokiból és kellemesen elbeszélgettünk a háziakkal. Megtudtuk, hogy az egész telep egyfajta családi vállalkozás és hogy főszezonban több ezren is kilátogatnak ide. Elsőszámú célpont ez osztálykirándulásoknak, családi kiruccanásoknak, de romantikus sétáknak is kiváló.

Rövid pihenő után nekivágtunk a 3. szakasznak. A megpróbáltatásaink ekkor kezdődtek.

Vinyét elhagyva műúton halad a jelzés. Nagyszerűen követhető. Kicsit zavart, hogy forgalmas úton kellett gyalogolni, ez már egészen furcsa volt az erdei séta után, de szerencsére néhány kilométer után a jelzés letér az útról, vissza az erdőbe. Az eddigiekhez képest erőteljesebb emelkedők jöttek. A kiépített útvonalaknak már nyoma sincs, hol vastag avaron, hol bokáig érő homokban, sárban vitt az út tovább. Ez már inkább tűnt érintetlen természetnek.

Lassan megjelentek a fáradtság első tünetei. Egyre nehezedtek a lábaim, főleg a vádlim készült ki az emelkedőktől. Ami ennél is aggasztóbb volt,hogy egyre erőteljesebben éreztem azt a semmivel össze nem téveszthető, égető, csípő érzést a talpamon. Mikor egy rövid pihenő folytán levettem a cipőm (ami mindennek mondható, csak túrabakancsnak nem), szemem elé is tárult az, amire számítottam. Három hatalmas vízhólyag, ebből egy már teljesen megadta magát, a másik kettő még nagyjából egyben volt. Nagy nehezen visszaküzdöttem a cipőt és igyekeztem elterelni a figyelmem az egyre erősödő

fájdalomról. Természetesen se másik cipő, se zokni, se ragtapasz nem volt nálunk és így az erdő közepén más út nem is volt, mint előre tovább. Ahogy egyre beljebb haladtunk az erdőben, egyre ritkultak a jelzések. Néha visszafordultunk, próbáltuk a térkép alapján követni az útvonalat. (Ez iránytű, tájoló és egyéb felszerelés nélkül sokkal nehezebb, mint gondoltuk volna). Valahol aztán végleg elveszett. De nem csak a piros, hanem az összes többi is. Mivel már lefelé haladtunk és a fáradtság is egyre erősebb lett, nem akartunk újra visszamászni. Azt sejtettük, hogy eltévesztettük a piros útvonalát, de bíztunk benne, hogy a távolban, a fák mögött felbukkanó falu Bakonybél lesz, ahol a kocsit hagytuk. Ekkor nagyjából már 27 km-nél jártunk. A lábam gyakorlatilag megszűnt létezni, illetve nem tudtam pontosan, hogy a vádlim fáj a túlterheléstől jobban vagy a 3 nyers sebbé vált vízhólyagom kínoz ennyire. Azt hiszem itt egy életre megtanultam, hogy erdei talajon, köveken mászva semmi más nem megendegett (legalábbis ekkora távon), mint egy jó bakancs. Szóval követtük az utat és egyre közelebb kerültünk a faluhoz. Mikor elértük nagyon meglepődtünk, mert nem egészen azt találtuk, amire számítottunk. Nem Bakonybélbe értünk, hanem Porvára. Valahogy az erdő közepén sikerült letérnünk a piros útvonalról így egy földúton Porvára jutottunk. Két ötlet merült fel bennünk azonnal. Az egyik, hogy bemegyünk a faluba, keresünk egy buszmegállót és visszabuszozunk a kocsihoz (ezt én javasoltam), a másik, hogy a falu határában haladó zöld jelzésen visszagyalogolunk Bakonybélre (ez volt a párom ötlete). Ez utóbbit választottuk, hiszen egyrészt nagyon makacs és konok emberek vagyunk,másrészt a nap még javában sütött, a lefelé ereszkedés után pedig a fájdalom is némileg enyhült a lábainkban. Úgy éreztük, hogy ez a nagyjából 10-12 km -ami ránk vár- teljesíthető lesz és akkor mégsem úgy kell befejeznünk a mai napot, hogy eltévedtünk és busszal kényszerültünk visszajutni. Ígyhát nekivágtunk.

A mosoly azonban gyorsan lefagyott az arcunkról. A falu határában haladó zöld útvonal néhány kilométer után erőteljes emelkedőbe csapott át, ahol aztán átélhettük a nap legerőlteljesebb mélypontjait. Valószínűleg egy komplett pszichológiai tanulmányt lehetett volna írni a bennünk lezajlott folyamatkról. Hol egymást okoltuk, hol az eget, de leginkább mindketten durcásan, fogat összeszorítva próbáltunk haladni. Ez a haladás egyre inkább vánszorgásba ment át, a kapcsolatunknak viszont minden bizonnyal jót tett a túra, hiszen a végén már egymást támogatva haladtunk. Nehéz így szavakkal visszaadni azokat az érzéseket, de talán elképzelhető a fájdalom, amit akkor átéltünk. Nagyjából 8 órája gyalogoltunk (gyakorlatilag komolyabb pihenő nélkül), hegyes-völgyes útvonalon, tornacipőben, sziklákon egyensúlyozva, alig volt már vizünk, ételünk és egyre hűvösebb lett. Amikor láttam, hogy a Nap lassan már nyugovóra tér és még mindig semmi emberi hangot nem hallottunk, kicsit aggódni kezdtem. Ekkor elveszítettük a zöld útvonalat is. Ismét vissza kellett kapaszkodni egy emelkedőre és újra visszamenni addig a pontig, ahol még megvolt. Volt néhány pillanat, amikor úgy éreztem nem bírom tovább, de túl sok választás nem volt. Leülök és? Úgyhogy mentünk tovább. Egyszer aztán, valahonnan nagyon távolról meghallottuk egy láncfűrészt hangját, aztán egy autóét és akkor már tudtuk, hogy végre jó helyen vagyunk. Kiértünk egy műútra és minden kétséget kizárólag megállapítottuk, hogy Bakonybél közelében vagyunk végre. Még egy erőteljes kapaszkodó és feltűntek az első házak. Én még életemben háznak nem örültem ennyire .A legnagyobb kínszenvedés az volt még a falu határából eljutottunk a kocsiig. Mint vert sereg indultunk haza.Nem is emlékszem rá, hogy útközben beszélgettünk-e egyáltalán. Nagyon furcsa, kimerült állapot volt. Arra viszont határozottan emlékszem, hogy a kocsiból kiszállva egyszerűen nem bírtak el a lábaim. Nem is tudom pontosan, hogyan sikerült bejutni a lakásba.

A nap mérlege: megtett kilométer: 47 (tehát az eredeti terveknek megfelelően teljesítettük a távolságot, csak nem éppen azon az útvonalon, ahol terveztük), 6db vízhólyag, izomfájdalmak, viszont gyönyörű fotók, szuper élmények és végre közelkerültünk a teljesítőképességünk határához. Illetve nem tudom, utólag sokat beszélgettünk erről, hogy vajon még mennyi ment volna (de örülök, hogy nem kellett megtapasztalni).
Az tuti, hogy a következő túrára sokkal felkészültebben megyünk. Jó kis tanulság volt!