Velencében jártunk…

Mikor az ismerőseim megtudták, hogy Velencébe készülök, többen is megemlítették, hogy ne várjak túl sokat, mert csalódni fogok.

Ezt én egész egyszerűen nem tudtam elképzelni. Annyi szép fotó terjeng a neten és az utikönyvekben is olyan csodálatos ez a város az nem lehet, hogy csalódást okozzon. Tenger, napfény, gyönyörű épületek, lagúnák, pizza és olasz fagyi, mi lehetne ebben csalódás? Annyiszor elképzeltem már a patinás épületeket, a tenger illatát, a gondolákat és a sziesztázó olaszokat, az nem lehet, hogy ez más legyen, mint az én fantázia világomban.

Alig vártam az indulás napját. Székesfehérvárról nagyjából 6,5-7 óra alatt értünk oda, normál tempóban, többszöri pihenővel. Mi a kényelmesebb megoldást választottuk és egészen Velence városáig kocsival mentünk. Először is át a Ponte della Libertà hídon majd leparkolva a városi parkolóházban. Ez 26 Euróban fájt a teljes napra, viszont így gyalogosan tudtunk nyakunba venni a várost, nem kellett buszozni vagy vonatozni a szigetre.

Rögtön az első élmény egy furcsa kettősség volt. Mikor a parkolóházból kijöttünk a Piazzale Román találtuk magunkat. Ez egyfajta közlekedési csomópont innen indul sok buszjárat, vonat és a vizibuszok egyik fő kikötője is. Hihetetlen embertömeg áradt mindenhonnan, jöttek-mentek, nyüzsögtek. Gurulós kis bőrőndjeikbe csomagolva sok emlékkel, mind megannyi náció képviselő. Érdekes, zsibongó és furcsa hangulatot árasztó hely. A modern parkolóház, a tömeg és egy fura, posztmodern híd a Ponte della Costituzione, ami inkább hasonlított egy pesti  felüljáróra, mint egy romantikus velencei hídra. Egyszerűen semmit nem lehetett érzékelni abból a Velencéből, amit az ember elképzel saját kis fejében.

Szerencsére aztán néhány száz méter séta után, átkelve a hídon elénk tárult a város igazi képe. Végre megelevenedett több tucat fotó emléke. Hátunk mögött a 21. századi betonrengeteg, előttünk az a romantikus, kalandos és izgató város, amit elképzeltünk és amibe azonnal belevetettük magunkat. Ismét beigazolódott, hogy az ember mennyiféleképpen tekinthet a dolgokra. Minden csupán azon múlik, hogy a híd melyik oldalán állunk.

Nem igazán mondhatnám, hogy felkészültek voltunk. Se térképünk, se tervünk nem volt, inkább csak sodródtunk a tömeggel. Amikor már kicsit sok volt az emberekből, egyszerűen lekanyarodtunk egy szűk sikátorban és máris egész más arcát láthattuk a városnak. Egy biztos, Velencében nagyon könnyű eltévedni. Szerencsére ez nem jelentett különösebb problémát, sőt…. ezekben a szűk kis sikátorokban tárul csak igazán  szemünk elé a város valódi élete. Itt nincsenek a turista csalogató butikok, csilli-villi boltocskák vagy kávézók, itt csak a hétköznapi élet van, a sikátor felett kifeszített szárítókötélen lengedező ruhákkal, a muskátlit locsolgató nénivel és a pajkosan játszadozó gyerekekkel. Hihetetlen élmény volt. Ha őszinte akarok lenni ez az arca jobban tetszett, mint a túlsminkelt, turista-csalogató képeslapok által mesterkélten sugallt valóság.

Persze, ha már Velencében jártunk azért nem hagyhattuk ki a kötelező elemeket sem. A Szent Márk tér, a Canal Grande partján sorakozó, gyönyörű, patináns épületek és az építészet minden korszakából származó csodák most már mindörökre az emlékeinkbe égették magukat.Felsorolni is lehetetlen lenne a rengeteg látnivalót. Nem is szeretnék most ötezredik oldalként, wikipédiából vagy utikönyvből kimásolt itinert adni. Menni kell és felfedezni minden csodát és apró zegzugot. Megismerni ennek a gyönyörű városnak minél több arcát.

Mi csak estig tudtunk maradni, mert mentünk tovább Ravenna felé. Kimaradt Murano, Burano és még a Sóhajok hídját sem sikerült megtalálni. Az igazat megvallva már az első félórában eldöntöttük, hogy ide még visszatérünk. Nem csak a kipipálatlan látnivalók miatt. Ez a hangulat, az illatok az ízek, az a mentalitás, ami az itteni emberekre jellemző egyszerűen feledhetetlen. Át kell élni újra és újra, mert Velence most már örökre a szerelmünkké vált.

Sokat gondolkodtunk azon, hogy másoknak a sok negatív élmény vajon miből eredhet? Milyen elvárásokkal utaznak az emberek Velencébe és miért érzik végül aztán, hogy átverték őket? Miért mondják azt, hogy nem nagy szám? Vagy mi ájultunk el túlságosan?

Egy biztos. Velence nem steril, nem tiszta és nem hibátlan. A szűk sikátorok helyenként sötétek, hűvösek, a szorosan egymás mellé épült lakásokból dohos szag árad. A házak falai omladoznak és a tenger miatt mindenfelé jellegzetes szag van, ami a szűkebb, sötétebb és szélvédett helyeken akár mocsárszagnak vagy szimplán büdösnek is mondható.  Az év minden szakában rengeteg a turista, a világ minden tájáról. Sorbanállás van a fagyizóknál, a kávéházakban, a vaporettónál és sokszor csak araszolva lehet haladni a szűk utcácskákon. Nem lehet olyan fotót csinálni, amin nem szerepel legalább 20 idegen ember. Mindezek mellett egy átlagos magyar pénztárcának a velencei árak sem mondhatóak igazán  olcsónak, az élményekért  (vízi turák, gondolázás stb.) bizony drágán fizetni kell.

Aki mindezek ellenkezőjét várja azt valóban csalódni fog. Velence nem olyan mint a fényképeken és nem olyan, mint amilyennek a fejünkben elképzeljük. Ha viszont  nyitottak vagyunk az újra és nem elvárásokkal utazunk ebbe a városba, akkor garantáltan feledhetetlen élményekben lesz részünk.

Le kell vetkőznünk minden rossz magyar szokásunkat. Meg kell tanulnunk megállni, látni, érezni és élvezni az élet minden pillanatát, túltekinteni a felszínes dolgokon, élni,  csak úgy, egyszerűen, mint ahogy ezt az ottaniak teszik.