“A tökéletes paramétereket. A modell-szépséget. A centire és dekára mért tökéletességet. Ezt nézed, ezt kutatod, ezt méregeted. Bombázót akarsz. Igazi bombázót. Ám rossz helyen keresel. Mert a tökéletes paramétereket nem kívül kell keresned. Hanem belül. A lelkében. De nem is kell keresned. Hiszen meglátod rajta, megérzed benne. Meglátod mosolyában, meghallod nevetésében, megérzed kisugárzásában. És ezek a paraméterek a legfontosabbak. Nem mérhetők centivel, mérleggel, csak lélekkel. De ennél pontosabb mérce nincs. Így mérd. Mert így lesz a Másik igazi bombázó.”
(Csitáry-Hock Tamás)
Nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy milyen élettapasztalatot oszthatnék meg nőtársaimmal. Melyek voltak azon állomásai az életemnek, amelyek a maguk idejében fájdalommal, küzdelmekkel jártak és végül,- mindezek ellenére is- tudtam őket hasznosítani és saját előnyömre fordítani minden belőlük fakadó tanulságot.
Aztán megállapítottam, hogy elég sok ilyen esemény történt velem. Klasszikusnak mondható, mindennapi dolgok ezek, amik sokakat foglalkoztatnak nap mint nap a világ számos pontján. Lehetünk fehérek, feketék, sárgák, gazdagok vagy szegények, összeköt bennünket, hogy mindannyian nők vagyunk. Ugyanazokat az élményeket, sikereket és kudarcokat éljük át mindannyian. Említhetjük a házasságot, a gyerekvállalást vagy a válást, a magányt, az elkeseredést, küzdelmeinket és fájdalmainkat, a munkában és otthon, mindazokat harcokat, amiket egy nőnek kell megvívnia édesanyaként, feleségként, társként, bárhol is éljen a nagyvilágban.
Végül aztán ezt az egész agyalást visszavezettem arra a pillanatra, amikor tükörbe nézve először éreztem magam elégedettnek, mert az a pillanat volt maga a beteljesülés.De hogyan is jutottam odáig?
Nagyon sokáig küzdöttem. Eleinte a súlyommal. Próbáltam elhitetni magammal, hogy ha lefogynék, akkor minden megoldódna, mert akkor végre elégedetten, csinosan tudnék a tükörbe nézni és biztosan sokkal magabiztosabb lennék az élet más területein is. Ez nem lehet másként. Soványan, csinosan sikeres leszek! Aztán lefogytam. Kemény küzdelemmel pontosan 30 kilótól szabadultam meg, de az a várva várt, euforikus érzés, az a mindent elsöprő boldogság valahogy elmaradt. Nem azt mondom, hogy nem volt jó látni magam a 4-5 számmal kisebb ruhákban, hogy nem éreztem magam szebbnek, szexisebbnek, de ez mégsem az az érzés volt, amit egykor elképzeltem. Hiába jöttek a pozitív visszajelzések, a bókok, rá kellett jönnöm, hogy nem ez volt az, ami hiányzott.
Nem tudok egyértelmű recepttel szolgálni a megoldásra, de ma már látom, hogy akkoriban folyamatosan elégedetlenkedtem. Jóformán mindennel. A munkámmal, a fizetésemmel, a párommal, mert nem úgy reagált dolgokra, ahogy én elvártam, a gyerekre, mert nem hozta azokat az eredményeket, amiket én feladatul állítottam neki. Zavart, hogy egy helyben toporgok, hogy nem jutok előre abban az iramban, ahogy én azt elképzeltem, hogy adott esetben nem telt külföldi nyaralásra, autóra vagy új bútorra. Hajszoltam a pénzt, a látszat dolgokat, mindent, ami státuszszimbólum, minden ami “érték” vagy legalábbis annak számít a mai világban. Azt gondoltam, ha mindezeket magaménak tudhatom, akkor lesz tökéletes az életem. Nem lehet másként, máshogy. De ahogy megszereztem a vágyott dolgokat, mindig rá kellett jönnöm, hogy csak ideig-óráig tettek boldoggá.
Aztán szépen lassan megvilágosodtam. Ez a háború fokról fokra csillapodott le bennem. Semmi sem egyik percről a másikra történt. Meg kellett élnem az egész folyamatot. Megélnem és megértenem, hogy melyek azok a dolgok, amik igazán számítanak az életben. Mik azok az élmények amikért érdemes és kell is dolgozni és melyek azok, amelyekbe nem szabad sok energiát fektetni, mert a látszat ellenére sem bírnak akkora jelentőséggel.
Nem szeretnék most közhelyes mondatokat puffogtatni, de lényegében megtanultam örülni az apró dolgoknak.
Annyira emlékszem. Egyik nap lefeküdtem a hintaágyra a kertben és csak néztem az eget, igyekeztem minden zavaró gondolatot tudatosan is száműzni a fejemből és csak úgy, céltalanul bámulni a vidám bárányfelhőket. Aztán lassan elkezdtem hallani a hangokat is magam körül. A madarak énekét, a szél susogásá. Éreztem a kert illatait és magával ragadott ez az érzés. A békesség érzése. Eszembe jutott, hogy annak idején mennyire szerettem volna ezt a kis sarkot itt kint és mégsem ültem ki soha pihengetni.
Ezt követően jött a többi is szépen sorban. Eleinte csak néhány perces boldogságok voltak ezek, kicsiny, apró élmények. A frissen vágott fű illata, az eső utáni erdő, a nyári esték, a jázminbokrok, a tücskök muzsikája. Az igazság az, hogy az idők folyamán annyira “beleszoktam” a feszültségbe, az őrült rohanásba, hogy nem volt egyszerű néhány perc nyugalmat engedélyezni magamnak. Akartam, erősen, mégis képtelen voltam őszintén lazítani, vagy örülni bárminek is.
Szerencsére aztán sikerült fokozatosan megtanulnom a türelmet , ami talán -így visszatekintve- a legnehezebb feladat volt az egészben.
A türelmet, ami nem összetévesztendő a belenyugvással. A türelem egyfajta bölcs várakozás még a belenyugvást a tehetetlenség és a feladás irányítja. Nem ment könnyen, de küzdöttem. Időt hagytam magamnak.
Az elején egyszerűen eldöntöttem, hogy 10-15-20 percig csak magammal foglalkozom. Megvár a szennyes a fürdőszobában, a mosatlan edények a konyhában és nem baj, ha nem ugrok rögtön a gyerek kívánságát teljesíteni. Furcsa kimondani, de önzőséget kellett tanulnom és még furcsább beismernem,hogy nem is volt ez olyan egyszerű. Az jutott eszembe, hogy milyen ritkán fürdök pl. kádban. Mert mennyivel gyorsabb lezuhanyozni és rohanni tovább, mint elmerülni az illatos habban és hosszú percekig csak úgy, egyszerűen semmit nem csinálni. Miért volt ez luxus eddig? Miért nem hagytam időt magamnak az ÉLETRE? Hova is rohanok tulajdonképpen?
Mára már minden sokkal könnyebben megy. Megtanultam kiélvezni egy békés vasárnap minden pillanatát úgy, hogy egyáltalán nem okoz már feszültséget bennem. Imádom a közös ebédeket, a gyermekem arcát, az örömét, egy érintést a páromtól, akinek minden porcikáját tökéletesnek látom, akire pillantva azt érzem, hogy a lehető legjobb helyen vagyok. Szeretem a közös élményeinket, a nyaralásokat, kirándulásokat, de csak azokat az egyszerű pillanatokat is, amikor a nappaliban fekszünk egymás mellett tv-t bámulva. Nekem valahogy így lett kerek a világ.
Természetesen egyetlen percre se gondoljátok, hogy mára megszűntek a gondjaim vagy éppen ne lennének küzdelmeim az életemben. Ugyanúgy vannak fájdalmaim, rossz napjaim és engem is érnek negatív hatások, mint bárki mást. Nekem sem tiszta rózsaszín a világ, de azzal, hogy képes vagyok minden apró dolgot szépnek látni (és akarok is szépnek látni) sokkal könnyebb elviselnem már a mindennapok nehézségeit.
Kommentek